A balatoni halászat hagyományáról a 11. századból származnak a legkorábbi írásos emlékeink, de mozgóképen ezt a régi foglalkozást elsőként a híradók örökítették meg. A hangosfilmes korszak idejére már jól szervezett és felügyelt halászati rendszer működött a tavon, mely nem csak ízletes halat, de témát is adott az érdeklődő filmeseknek.
Az alábbi 1947-ben készült hír igazi lírai gyöngyszem, mely igényesen, szépen komponált beállításokkal ábrázolja a nehéz, férfias munkát. Az etűdnek is beillő képsorokat Zólyomi Gyula, a korszak egyik legtehetségesebb riport-operatőre készítette. A vonó-kerítőhálós halászat technikája mellett érdemes megfigyelni, hogy a háttérben a maihoz képest ekkor még milyen érintetlen a vízparti táj.
A zsákmányból az azonnali fogyasztás és eladás mellett ebben az időben már feldolgozásra is jutott, például a fonyódi és siófoki hallisztgyárakban, ahol később konzerveket is készítettek. A harmincas évek egyik különleges exportcikke volt a garda ezüstfehér pikkelye, amit télen nyersen, sóval konzerválva, nyáron feldolgozva, mint „halpikkelyfény vagy halezüst” (guanidin, essence d'Orient, Fischsilber) vittek ki az országból. A források szerint az eladott halfényből aztán hamisgyöngy, karácsonyfadísz-bevonat, körömlakk és egyéb luxuscikkek készültek Párizsban, Barcelonában vagy éppen Kölnben.
A filmhíradók anyagai között a korábbi évekből is találunk egy balatoni halászattal foglalkozó tudósítást, mely kevésbé az esztétikai értéke miatt érdekes, mint inkább azért, mert témája igazi kuriózum. Az előző, nyári hírrel ellentétben ez a film 1938 telén készült és az egykor híres, de napjainkra már eltűnt jégi halászat gyakorlatát dokumentálja.
A filmben a helyi halászok a Magyar Jogászok Sport Egyesülete (MJSE) tagjai számára mutatják be ezt a veszélyes és igen kemény munkát. Lukács Károly, a balatoni halászat korabeli szakértője és gyűjtője így ír a témáról A Balaton című könyvében:
„A jégi halászat csak akkor folytatható, ha a tó jege legalább 12-15 cm-t elért. Túlságosan vastag jég viszont, mint az 1929-es téli is, a lékvágások nehézsége miatt tesz meddő vesződséggé minden halászómunkát. A jégi halászás módja és eszközei ugyanazok most is, mint sok száz évvel ezelőtt, sőt, az ősi mesterszavak is (gemics, cibék, céla stb.) nagyobbára használatban vannak még. A jég alatt 400 m-es hálókat húznak több száz sor léken át előre és reggeltől estig 4—5 km-es tanyát is meghalásznak. Mivel a hideg vízben a halak sokkal lomhábbak és nagy csapatokba verődnek, egy-egy szerencsés hálóhuzás néha 50—100 q-ás haltömeget is felszínre hoz.”
A szövegben szereplő tanya kifejezés a halászatra kijelölt vízterületet jelzi, a kihívást pedig a fentieken túl elsősorban a hidegben gyorsan jegesedő háló kihúzása jelentette, mely nagy erőt igényelt a résztvevőktől. A jégi halászatot az 1960-as évek elejétől a Balatonon már nem folytatják, emlékét mozgóképen a fenti különleges hír őrizte meg számunkra.
A balatoni halászatról Simonyi Lia, az első magyar filmrendezőnő 1941-ben készített hosszabb dokumentumfilmet, mely a Velencei Biennálé harmadik díját nyerte el.
Egry József: Balatoni halászok
Hely:
Filmhíradó:
Jeges halászat a Balatonon. Magyar Világhíradó 727/2 (1938. január, Zólyomi Gyula)
Halászat a Balatonon. MAFIRT Krónika 73/5. (1947. június)
Forrás:
