A balatoni halászat hagyományáról a 11. századból származnak a legkorábbi írásos emlékeink, de mozgóképen ezt a régi foglalkozást elsőként a híradók örökítették meg. A hangosfilmes korszak idejére már jól szervezett és felügyelt halászati rendszer működött a tavon, mely nem csak ízletes halat, de témát is adott az érdeklődő filmeseknek.   

Az alábbi 1947-ben készült hír igazi lírai gyöngyszem, mely igényesen, szépen komponált beállításokkal ábrázolja a nehéz, férfias munkát. Az etűdnek is beillő képsorokat Zólyomi Gyula, a korszak egyik legtehetségesebb riport-operatőre készítette. A vonó-kerítőhálós halászat technikája mellett érdemes megfigyelni, hogy a háttérben a maihoz képest ekkor még milyen érintetlen a vízparti táj.

A zsákmányból az azonnali fogyasztás és eladás mellett ebben az időben már feldolgozásra is jutott, például a fonyódi és siófoki hallisztgyárakban, ahol később konzerveket is készítettek. A harmincas évek egyik különleges exportcikke volt a garda ezüstfehér pikkelye, amit télen nyersen, sóval konzerválva, nyáron feldolgozva, mint „halpikkelyfény vagy halezüst” (guanidin, essence d'Orient, Fischsilber) vittek ki az országból. A források szerint az eladott halfényből aztán hamisgyöngy, karácsonyfadísz-bevonat, körömlakk és egyéb luxuscikkek készültek Párizsban, Barcelonában vagy éppen Kölnben.

A nyári szezon filmhíradóinak kedvelt témája a strandok vidám, olykor meglehetősen frivol élete. A vízben pancsoló vagy éppen a parton sütkérező, elégedett látogatók úgy jelennek meg újra és újra a hírekben, hogy ábrázolásuk önmagában is hangsúlyozza a fürdő- és strandkultúra fontosságát.

A balatoni életérzés mellett a fürdővárosként aposztrofált Budapest viszi a prímet, melynek népszerű hullámmedencéi, derűs piknikei és modern attrakciói vizuálisan is hálás anyagot kínálnak. Ezek az összeállítások minden politikai rendszerben megjelennek, és míg képeik leginkább a fürdőruhadivat tekintetében változnak, a kísérőszövegben a tartalmi hangsúlyok eshetnek máshová. A koalíciós időszak fővárosi strandjainak világát például kiválóan érzékelteti az alábbi három hír.

1948-ban készült a következő film, mely a júliusi hőhullám idején követi a strandra menekülő fővárosi lakosokat. A kommentár elsősorban szociológiai adalékokkal szolgál – a Széchenyi Gyógyfürdőről megjegyzi például, hogy az leginkább az „élmunkások Eldorádója”, a Gellért Fürdő hullámmedencéjét látva pedig hozzáteszi, hogy bár korábban exkluzív helynek számított, ma már nyitva áll minden dolgozó előtt.