Jancsó a lakodalomban

Lakodalom Galgahévízen

2018. február 14. - filmhiradok

Bár a tél manapság nem kifejezetten az esküvők évszaka, a februári Valentin-nap még őriz valamit a hagyományból. A régiek, a paraszti munka ritmusához igazodva, a betakarítás után, elsősorban szürettől adventig és a farsangi időszakban tartották a lakodalmat, ahogy ezt az alábbi 1953-as filmhír is megörökíti. A szerelem önmagában ugyan kevésbé híradós téma, de a vidám menyegzők, a sok folklorisztikus elemet felvonultató vidéki lagzik és a látványos, gyakran hírességekhez kapcsolódó nagyvárosi esküvők mind az alkotók, mind a nézők körében nagyon népszerűek voltak.

Az itt bemutatott film különlegessége, hogy a fiatal Jancsó Miklós jegyzi, aki az 50-es évek elején szárnypróbálgatásként több riport-és dokumentumfilmet is készített a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyár megbízásából. Munkatársa Szegi Anna, a kevés hazai női operatőr egyike, 1952-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ő a filmhíradók után a televízióban folytatta, ahol vezető operatőrként elsősorban stúdió- és gyerekműsorokban dolgozott.

Lakodalom Galgahévizen (MFH 1953/48) from Magyar Nemzeti Filmarchívum on Vimeo.

A hírben Farkas János galgahévízi kovács házához érkezik a násznép a megilletődötten mosolygó Bolbás János vőlegénnyel és a nagyhangú vőféllyel, aki a szokásoknak megfelelően „kikéri” a lányt a szülőktől. A menyasszony a ház egyik szobájában készülődik, és nem is kerül elő addig, amíg odakint meg nem születik a róla szóló megegyezés. Az örömszülők nem adják könnyen az arát, hiszen ezzel is azt mutatják, hogy milyen értékes kincset készülnek elragadni tőlük. Az érkezők elé állított fizikai akadályok között lehetnek a kapuban és az udvaron keresztbe kifeszített szalagok, zsinórok, melyek a bejutást nehezítik (a vőfély a filmben mintha meg is botlana egy ilyenben), vagy egy álmenyasszony, akiről gyorsan kiderül, hogy tulajdonképpen férfi. Mikor sikerül minden kihívásnak megfelelni, következik a ceremónia kevésbé játékos része, a tulajdonképpeni búcsúztatás. Miközben Farkas Bözsike könnyes szemmel elköszön az otthoniaktól, ezt a rigmust halljuk:  

A szép menyasszonyt ki most itt áll előttünk, 

Hadd vegye magához a mi vőlegényünk.

Legyenek egymásé mai naptól fogva,

Örömöt, bánatot egymással megosztva.

Fehér hímzéssel készített szíves sarokminta Galgahévízről, 19. század (Forrás: itt)

A képsorokon a hagyományos lánykikérés minden kötelező eleme megjelenik a vőfélybottól a gomblyukba tűzött rozmaringig és a jóféle borral, pálinkával töltött kulacsokig. Erre minden bizonnyal nagy szükség is van, mert olyan hideg az idő, hogy az ünneplők lehelete alaposan látszik. Ugyan a házasulók a kötelező kört is megfutják az anyakönyvvezető előtt (az 50-es években egy ilyen filmhírben templomi esküvő természetesen szóba sem jöhet), a lényeg mégis a hagyomány szerint tartott rítus, végül pedig az önfeledt mulatozás. Azt persze nem tudni pontosan, hogy a jelenet mennyire megrendezett és mennyire spontán, de a különösen jó megvilágítás és az 1 perc 40 másodpercnél egy villanásnyi időre látható, földön kígyózó kábelek erős szervezettségről árulkodnak.

Galgahévíz a Galga-mente települései között is különösen híres a folklór hagyományainak ápolásáról, mely a néprajz iránt fogékony Jancsó Miklós szívének különösen kedves lehetett. A rendező pályájáról kevésbé közismert, hogy indulása a filmhíradózáshoz és a riportfilmekhez kapcsolódott. A főiskola után több frissen végzett társával együtt a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárhoz irányították, ahol előre meghatározott témákról forgatott. A propagandisztikus hangvételű, többnyire hamis képet sugalló híradókról elég sarkos véleménnyel volt, de ezek a munkautak minden bizonnyal hatottak későbbi szemléletére. Szekfű András Fényes szelek, fújjátok! című kötetében ezt olvashatjuk:

„Hazudtuk a történeteket. Végeredményben egy árva szó sem volt igaz azokból a
dokumentumfilmekből, híradóriportokból, amiket akkor csináltunk. Volt olyan híradóriport, amit egy hónapig forgattunk, mondjuk, egy téeszben. Ahogy ezt »rendes« emberek csinálják. Tiszta inget kellett venni a parasztoknak, ünneplőbe öltöztek, beálltak. Mikor azután fölfedeztük, lehet hangos felvételeket is készíteni, akkor is előre meg volt beszélve, amit mondtak. Nagyon alaposan és precízen csináltuk meg, nehogy politikai lapszusok legyenek benne. Ezen a teljes szőrszálhasogatás értendő, mert a tomizmus ehhez képest szelíd dolog volt. Aztán feltehetőleg azért fordultunk a képi expresszivitás felé, mert éreztük, hogy az egész, úgy, ahogy van, hazugság. Éppen a dokumentatív jellege hazugság. Azt hiszem, azoknak az éveknek a híradóiból ami egyáltalán érdekes, az a friss hír, az esemény. Ahogy Rákosit köszöntik, a parlamentben fogadás van, vagy valaki megérkezik. Az olyasmi, mint, »Látogatás x. y. téeszben«, dokumentációként teljesen érdektelen” – emlékezett vissza erre a korszakra Jancsó 1968-ban. (Szekfű 1974: 5-6.)

jancso.jpg Jancsó Miklós

Úgy tűnik, hogy a Galga vidéke az 50-es években sok szempontból izgatta a szerkesztők fantáziáját, mert a filmesek többször visszatértek ide. A lakodalom megörökítését követő évben Jancsó hosszabb riportanyagot forgatott Galga mentén címmel, majd 1961-ben ismét Galgahévízen készítette Az idő kereke című dokumentumfilmet. Szekfű a Galga mentén kapcsán így elemzi a híradók sematizmusán már finoman túlmutató dokumentarista megoldásokat:

Az 1954 júniusában készült Galga mentén-ben már az indítás is arról tanúskodik, hogy a rendező szabadulni próbál a „megrendezett dokumentum”-jelleg ellentmondásától. Mivel a filmkészítés technikája közben nem változott meg, Jancsó megkísérli átugrani saját árnyékát: filmje során állandóan hangsúlyozza, hogy nem véletlenül ellesett életdarabkákat látunk, hanem filmfelvétel történt. A gyár kapuján megrakott autó gördül ki: „Filmfelvételre indulunk… rendező, operatőrök, műszakiak és rengeteg felszerelés… a nekünk oly kedves helyre, Galgahévízre…” A kísérőszöveg most is szinte végigkíséri a film játékidejét. Legtöbbször azonban a közvetlenség légkörét igyekszik megteremteni, éspedig a filmkészítés szituációjának többé-kevésbé következetes hangoztatásával: „Ismerkedjünk meg ezzel a fiatalemberrel…”, „Ijedten szalad a felvevőgép elől a mama szoknyája mögé a kis Ilonka, a nagypapa és az egész család kedvence”, „A gazda, íme, ott eke kapál a föld végében. Menjünk közelebb hozzá és üdvözöljük! Jó reggelt, Péter bátyám”, „Ha értenek hozzá – ti. a mozinézők! (Sz. A.) –, láthatják, hogy már június közepén milyen szép a répa” – és így tovább. [...] A Galga mentén minden egyes képe, a felvevőgép mozgásának felszabadult könnyedsége, a film laza szerkezete, humora a bemutatott táj és emberek ismeretét és szeretetét sugározza. (Szekfű 1974: 9-10.) 

Hely:

Galgahévíz, Magyarország

Híradó:

Lakodalom Galgahévízen. Magyar Filmhíradó 48/2. (1953. december, készítők: Jancsó Miklós, Szegi Anna)

Forrás:

Szekfű András 1974: Fényes szelek, fújjátok! Jancsó Miklós filmjeiről. Budapest: Magvető, Budapest.

Jancsó Miklós biztosan azonosítható munkái a filmhíradók között:

Sztálinváros dolgozói teljesítik ígéretüket [az építkezések gyorsítása]. MFH 1952-33/2 (1952. augusztus)

Vidám vásár Berettyóújfalun. Magyar Filmhíradó 35/3. (1952. augusztus)

Őszi munkák Abonyban és Nagykőrösön. Magyar Filmhíradó 44/4. (1952. október)

A telekesi Petőfi Tsz példamutatása. Magyar Filmhíradó 50/2. (1952. december) 

Előkészületek a tavaszi munkákra. Magyar Filmhíradó 7/3. (1953. február)

Lakodalom Galgahévízen. Magyar Filmhíradó 48/2. (1953. december)

A jövőévi bő termésért. Magyar Filmhíradó 49/1. (1953. december)

A bejegyzés trackback címe:

https://filmhiradok.blog.hu/api/trackback/id/tr5213650308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.