Bár a tél manapság nem kifejezetten az esküvők évszaka, a februári Valentin-nap még őriz valamit a hagyományból. A régiek, a paraszti munka ritmusához igazodva, a betakarítás után, elsősorban szürettől adventig és a farsangi időszakban tartották a lakodalmat, ahogy ezt az alábbi 1953-as filmhír is megörökíti. A szerelem önmagában ugyan kevésbé híradós téma, de a vidám menyegzők, a sok folklorisztikus elemet felvonultató vidéki lagzik és a látványos, gyakran hírességekhez kapcsolódó nagyvárosi esküvők mind az alkotók, mind a nézők körében nagyon népszerűek voltak.

Az itt bemutatott film különlegessége, hogy a fiatal Jancsó Miklós jegyzi, aki az 50-es évek elején szárnypróbálgatásként több riport-és dokumentumfilmet is készített a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyár megbízásából. Munkatársa Szegi Anna, a kevés hazai női operatőr egyike, 1952-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ő a filmhíradók után a televízióban folytatta, ahol vezető operatőrként elsősorban stúdió- és gyerekműsorokban dolgozott.

Lakodalom Galgahévizen (MFH 1953/48) from Magyar Nemzeti Filmarchívum on Vimeo.

1958. október 11-én tizennégyszer hangzott el a boldogító igen Mezőtúron, ahol egyszerre 7 boldog pár fogadott örök hűséget egymásnak ezen a napon. A lagzira ezernél is több vendéget vártak, a tanácsházán tartott lakomához 45 birkából készült birkapörkölt, megszámlálhatatlan csirkét, pulykát és kacsát vágtak, de nem hiányzott a töltött malac és a 10 hekto bor sem, melyet az éppen 10 éves jubileumát ülő Petőfi TSZ ajánlott fel a jeles alkalomra. A fiatalok maguk is a 2300 holdon gazdálkodó szövetkezetben dolgoztak, hovatovább annak segítségével találtak egymásra, ahogy azt az esküvőn megjelenő Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, köszöntő beszédében külön kiemelte. Az emlékezetes eseményen a talpalávalót Kiss Dezső és 35 tagú vonós zenekara szolgáltatta, a híradó pedig megőrizte nekünk az egyik különleges alföldi lakodalmas étel, a csigaleves képeit, amely tulajdonképpen csigatésztáról kapta nevét, és egy 19. századi forrás szerint azért volt különösen drága étel, „mert a csigacsináló asszonyok a lakodalom előtt való héten (sok) bort megittak.”

A Pesti Hírlap tudósítása szürke szemű, karcsú, barna lányként írja le Csernyán Ilonát, aki egy látogatás alkalmával ismerkedett meg barátnője bátyjával. A fess fiatalember, Vetrik Gyula, akkoriban lakatosként és gépkocsivezetőként dolgozott. A magdolnavárosi szerelemből hamarosan eljegyzés lett, azonban a lány nem tudta idejében beszerezni a papírjait és a fiút még az esküvő előtt a frontra vitték.  A 20 éves Ilona, aki ebben az időben még a szüleivel lakott a Váci út 110. első emeleti szobakonyhás lakásában, nem adta fel a közös tervet, és annak ellenére is a házasság mellett döntött, hogy jövendőbelije ténylegesen nem lehetett jelen a szertartáson.

„A vőlegényem, akivel már egy évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy egybekelünk – mondja – éppen olyan magas, mint én. Szőke, kékszemű, borotváltarcú. Bajuszt nem visel. Most nincs állása és tényleges éveit szolgálja. Egyszer már volt öt hónapig a harctéren és akkor megsebesült. Szilánk érte a testét. Mikor a kórházban felgyógyult, néhány hónapig idehaza tartózkodott, de aztán újra a harctérre kellett mennie. Április 15-én ment vissza az orosz harctérre a lipótvárosi pályaudvarról. Kikísértem és könnyezve búcsúztam el tőle.” – nyilatkozta a menyasszony a lapnak, aki ekkor présmunkásnőként dolgozott egy üzemben, ahol többek között hadianyagot gyártottak.

A helyzetet a „a háború folytán ügyeik ellátásában akadályozott személyek házasságkötésének, valamint a személy állapotot érintő egyéb jogcselekményeinek megkönnyítéséről” szóló 2400/1942. ME számú rendelet életbe lépése oldotta meg, mely felelevenítve az első világháború alatt egyszer már működő intézményt, és a fronton szolgáló vőlegények és a hátországban maradt menyasszonyaik között lehetővé tette az ún. „távházasságot”. Nem sokkal az engedélyező kormányrendelet megjelenése után Ilona és Gyula között megköttetett az első ilyen frigy az országban.

A polgári szertartásra 1942. június 19-én, pénteken, este 7-kor került sor a budapesti XIII. kerület állami anyakönyvvezetőségén (Béke tér 1.). Az ifjú párt dr. Petrik Béla kerületi elöljáró adta össze. Az esemény propagandaértékét mutatja, hogy a házasság tanúi maga Antal István nemzetvédelmi és propagandaügyi miniszter és Szendy Károly polgármester voltak. A menyasszony fehér zsorzsett ruhát viselt, kezében fehér rózsa és szegfű csokrot tartott, a tanúktól pedig babakelengyét kapott nászajándékba. A zsúfolásig megtelt teremben megjelent az Ilonát alkalmazó gyár igazgatója és katonai parancsnoka is.